Gondolatok az időszakról, amikor a kicsi ovis lett…

Ranschburg Jenő: Első nap az óvodában

Most sírok. Itt hagyott anyu.

Sírok és nem törlöm le a könnyemet...

Hadd lássák, hogy én most szenvedek!

És hiába dobják ide a labdát

Nem gurítom vissza...

Nem lehet.

Itt fogok ülni a széken estig

S a mesét se hallgatom.

Úgyse tetszik!

Reggel van. Két hét betegség után a második napot gyűrjük az oviban. Tegnap már csak egy kicsit sírt. Mai feladat: ott kell enned, lányom! Nincs mese! Nem könnyű. Mert a lány elég akaratos, önfejű, dacos… nem tudom, kinek a gyereke lehet…? Tegnap megígérte, ott eszik. De ma mégis visszavonulót fúj. Este, miután ágyba dugtuk őket, a lányokat, kifundáltam egy játékot. Lerajzoltam a két nővért, a kicsit, és nagyot, nagy pocakkal. Gondoltam, miután a reggelit, és az ebédet is elfogyasztotta az óvodában, hazaérve az itthoni pocakos hasonmását is „megetetheti”. Így gyarapodhatnak a sok-sok beragasztott ételtől a babák pocakjai. Mi pedig túlléphetünk ezen a „márpedig nem eszem ott és kész” helyzeten. NEM, most ez sem segít. Már öltözni sem szeretne. A hű pajtás, Rozi sem segít, aki kutyához méltó higgadtsággal tűri, a hangos panaszt mely lányom ajkából artikulálatlanul kitör.


Egy darabig még tartom magam, hiszen nem csak anya vagyok, de pedagógus is! SZAKember! HOZZáértő! ÉN nem adhatom fel! Aztán rám nézett, megtört, öreg szemekkel. Fájt a lelke, és ekkor bennem is megrepedt valami… Nem tudom mi…. „Anya ugye értem mész?” kérdezte ekkor. Én meg csak megöleltem, és nem tudtam mit mondani. Csak megöleltem. Így ültünk némán az ágyon, a gyermekem, és én.

Nehéz helyzet. Az óvoda kedves, szép, már régóta ismeri, hisz a nagy is odajárt. Az óvónénik kedvesek, megértők egytől egyig. A lányom vagány, megszokta, hogy visszajövök érte, mindig, ha elmegyek. Már régóta eljárok dolgozni, nyaralt is nélkülünk. Már egy éve oviba készül… A nővére már iskolás. Jó a kapcsolatunk, egészséges. Ő kiegyensúlyozott, a családunk is az, én is. Hol a hiba? Nem tudom. Mégis nehéz. Neki is, és nekem is. Elfáradtam, itt belül. A helyzetet sokszor analizáltam már, de ez is fáraszt. Fárasztanak a tanácsok, a vélemények. Irigylem azokat, akiknek szó nélkül beszokott a gyerekük.


Az oviból kilépve, csak baktattam, a fejemből bambultam kifelé. És rácsodálkoztam a fákra egyik még zöldellt, másik már szinte csupaszon meredt az ég felé. Az őszre gondoltam, az elmúlásra. A természet körforgására. Arra, hogy majd tavasszal, a fa új hajtást, levelet hoz. Majd virágot, melyből termés lesz és lehullik a levelekkel együtt. Végül mégsem marad más csak egy csupasz fa, mely pihen, majd erőt gyűjt, és újra teremt valamit, egy levelet, virágot, termést. Eszembe jutott, hogy ez az élet rendje. Némelyik fa még zöld, mikor a másik már szomorúan mered az ég felé, csupaszon, várva a zord telet, hogy tavasszal újra tündököljön. Így vagyunk ezzel mi is. Nem vagyunk egyformák, másként éljük meg életünk pillanatait. Van aki könnyebben, van aki nehezebben.


A lányommal vagányok vagyunk, mind a ketten. Tudom, hogy túljutunk ezen is. Mégis ezt a leckét, ha ez annak nevezhető, soha sem felejtem el. Mert bár lehetünk mindketten felkészültek, kellően tapasztaltak, az élet néha mégis fáj, és meggyűr, és nagyon nehéz. Eszembe jutott egy idézet: „Az élet egy hatalmas buli, csak én nem kaptam rá meghívót.” És én úgy döntöttem, hogy ma ovi után, a lányom meg én, elmegyünk meghívót szerezni!

Kerekesné György Zsófia

#óvoda #beszoktatás

Kapcsolódó bejegyzések:
Posts Are Coming Soon
Kövess minket!
  • w-facebook
  • Twitter Clean

© 2014. Fejlesztemagyerekem.hu