Iskolára hangolva - az elveszett motiváció nyomában

Hurrá, mindjárt iskolás lesz a gyermekem! Mindketten nagyon várjuk már, hisz olyan ügyesen számol, a betűket is elég jól ismeri, silabizálja a feliratokat, a nevét is le tudja írni már egy ideje. Állandóan kérdezget, feladatlapokat kér. Biztosan jó tanuló lesz. Én támogatni fogom mindenben, hisz a mai világban fontos a jól képzettség. Ahhoz hogy bejusson valamelyik jó egyetemre, elengedhetetlenek a jó jegyek.

Azt hiszem mindannyiunk valami hasonlót érzett, gondolt, amikor gyermeke nagycsoportos lett az óvodában. Izgatottan vártuk a szeptembert, megvettük az iskolatáskát, a füzeteket, egyéb tanszereket. Igyekeztünk a legjobbat venni mindenből, hogy ezen ne múljon. Gyermekünk is féltet kincsként mutogatta szerzeményeit a vendégeknek. Még szeptemberben is olyan nagybecsben volt minden iskolás cucc, hogy a széket is le kellett porolni, mielőtt az iskolatáskát feltettük volna rá. A kistesó rá sem nézhetett a tankönyvekre, nemhogy hozzáérjen.

Elkezdődött az iskola, jöttek a mosolygós fejecskék, piros pontok, csillagok, like-ok, macikák, tündérek, kinél mi volt divatban. Büszkék voltunk csemeténkre, a tanító nénitől is folyamatosan kaptuk a dicséretet. Néha ugyan kimaradt egy-egy nap, sőt az is előfordult, hogy valami bugyuta magatartásprobléma miatt rosszabb értékelést kapott, de mit számít, a lényeg hogy jól tanuljon. Este még egy kicsit gyakoroltunk, másnap pedig a puszi mellett azzal búcsúztunk, hogy „Ugye ma is hozol mosolygós fejecskét?”. Majd jöttek a felmérők. 100%-nál tovább dagadt a mellünk, de ha alacsonyabb eredményt ért el a kis drágánk, egy halovány dicséret után rögtön kutatni kezdtük, hol hibázott, mert hát a jegyek…

Legtöbbünknél eljött az a pillant is, amikor a táska már az ajtóból a sarokba landolt, jobb esetben a folyosón maradt. A felmérők közül egyre kevesebb volt a 100%, ritkultak a mosolygós fejek, néha még a szomorúak is megjelentek.

„Ez így nem mehet tovább, valamit tenni kell, hisz sokkal többre képes!” – gondoltuk mi, és alkut kötöttünk a gyermekünkkel, ha hozza a tőle elvárt eredményt, akkor megkapja a várva várt játékot, könyvet, esetleg pénzt. Ezen ne múljon, legyen motivációja, tapasztalja csak meg, hogy tanulni kell, ha valamit el akar érni. A szomszédék nagy gyereke is egésznap a telefonját nyomogatta csak. Csoda, hogy nem vették fel gimnáziumba?

Pedig az anyukája azt mesélte, hogy olyan kis okos volt, és mindent megadtak neki, csak tanuljon…

Akkor hogy is van ez? Hol siklik ki a vonat?

Iskola előtt gyermekünk saját szándékából, örömmel tanul mindent. És tényleg megtanul mindent, amit akar. És itt a hangsúly, hogy ő akarja. Nem a szülő, nem a tanító. Nincs semmi külső nyomás és mégis többet tanul, mint amikor ott az értékelés, az ellenőrző, a bizonyítvány, a szülő elvárása, a matrica, a zsebpénz. De mit tehet a szülő? A jó jegyek kellenek, a rendszer már csak ilyen.

Felteszem a kérdést, biztos, hogy a jó jegyek kellenek, vagy valami más? Valami más, ami a jó jegyeket hozza? Azt hiszem, mindenki az utóbbira szavazna.

Nézzük, mi kell a jó jegyekhez:

  • tehetség

  • szorgalom

  • jókedv

  • felelősségvállalás

Ezek közül a tehetségről szoktuk azt gondolni, hogy vagy van, vagy nincs, de ez nem így van. Valamennyi tehetségünk mindenhez van, legfeljebb nagyon kevés, de az fejleszthető. Kérdés, hogy hogyan? Semmi esetre sem úgy, hogy azt gyakoroljuk, amit nem tudunk. Épp ellenkezőleg. Gyakoroljuk azt, amit tudunk, és amikor már nagyon jól tudjuk, akkor lépjünk tovább. Akkorra az igény is megjön hozzá. Ez ebben a szép, és a gyerekek ebben profik, de mi felnőttek ezt a menetrendet rendre átírjuk.

Szorgalom egy összetett dolog, kell hozzá elszántság, kitartás, monotonitástűrés. Ennek alapfeltétele a céltudatosság, hogy tudjuk, valójában miért kell, hogy megcsináljuk, miért kell, hogy megtanuljuk. A valójában a hangsúlyos. Nem azért, hogy ötöst kapjunk, hanem rosszabb esetben azért, hogy ne zárjuk el a majdani választási lehetőségünket, jobb esetben valamilyen módon szükség van rá a célunk eléréséhez, akarjuk tudni. Igaz, az utóbbi esetben el se tántoríthatnánk attól, hogy megtanulja.

A jókedvről ma már tudjuk, hogy nélküle nincs hatékony tanulás. Kell, hogy élvezzük azt, amit csinálunk, de ha ott a nyomás, hogy mi lesz, ha nem vagyok elég jó, az sok-sok energiát vesz el a tanulástól. A teljesítmény- és a megfelelési kényszer sokszor többet árt, mint használ.

A felelősségvállalás szerintem az egyik kulcskérdés. A mai gyerekek nem vállalnak felelősséget szinte semmiért. Jelzem nem az ő hibájuk. Nézzük csak meg, hogy honnan indul a dolog? Gyermekem, én mindent megteszek helyetted, Te csak tanulj! Sőt még annál is többet. Rendet tartok körülötted, bepakolok a táskádba, ellenőrzöm, hogy vissza is hoztál-e mindent, amit elvittél, hozlak, viszlek az iskolába, a különórákra, Te csak tanulj! Sőt azt is megmondom, hogy mit, mikor és hogyan. Ha nem én, akkor a tanító néni. Te „csak” tanulj! Ha sem felelőssége, sem beleszólása nincs a saját tanulmányaiba, akkor mitől lenne érdekes?

De mit jelent tanulni? A tanítás eredménye-e a tanulás? Megtanítható-e bármire is a gyermek, amit nem akar megtanulni? Mennyire irányítható ez kívülről? Ezek olyan kérdések, amelyeken szülőként mindenképpen érdemes elgondolkodnunk.

Nekünk szülőként nagyon is támogatnunk kell a gyermekünket, hogy legyen legalább egy téma, terület, amit kíváncsiságból, önként, magért a tudásért akar tanulni a gyermekünk, különben elfelejt tanulni, és csak külső motivációval szinte reménytelen, hogy boldog ÉS sikeres felnőtt váljék belőle. Mert ugye ezt akarjuk? Ha igen, akkor ezt is kell kommunikálnunk felé. Ez olyan elvárás, amivel gyermekünk is egyet fog érteni.

Ha meg van ez a bizonyos terület, akkor ebben nagyon támogassuk, kérdezzük, beszéltessük, bátorítsuk, hogy minél jobban mélyedjen el benne, akkor is, ha látszólag nem kapcsolódik szervesen a tananyaghoz. Nem lesz elvesztegetett idő, hisz megtapasztalja, hogy miként lehet örömmel tanulni, és ez kihat majd a többi, kötelező dologra.

Végezetül pedig egy nagyon fontos kérdés! Maga a kérdés! Annyira készen kapják az oktatást a gyerekek, hogy elfelejtenek kérdezni. Órán nincs rá idő, hogy kérdésekkel járjanak körbe egy-egy témát, örül a tanár, ha le tudja adni az anyagot, pedig mekkora ereje van a jó kérdéseknek, nem is gondolnánk.

A következő Szülői Klubban ezt be is bizonyítjuk! Időpont: 2016. február 26. péntek, 18-19 óráig. Regisztráció >>>

Hersman Irén, játékfejlesztő

Vendégszerzőnkről:

Hersman Irén, játékfejlesztő vagyok. Igaz, ilyen szak még egyetlen egyetem karán sem létezik, pedig nagyon hasznos lenne. Így erre a titulusra nem a végzettségem, hanem az eddigi életem gyakorlata jogosít fel.

Már gyermekkoromban is találtam ki játékokat - elzem, teljesen újszerűeket.

Majd fiatal felnőttként két nagy kvízjáték projektben vettem részt, amely olyan muníciót adott, amelyből máig táplálkozom.

Majd, már nem annyira fiatal szülőként, meg kellett tapasztalnom a fejlesztő játékok hatását. A nagyobbik lányom nyelvfékének letapadása okán elmarad a beszédfejlődése. Akkoriban vidéken éltünk, szakember hiányában nekem kellett utánajárni a problémának, és fejleszteni. Látva a csodát, nem volt kérdéses a számomra, hogy én ezt csinálni akarom.

Abban az időben működött a pingpong doki, aki a csellengő gyerekek részére nyitotta ki rendelője ajtaját az esti órákban, ahol felállított egy pingpongasztalt. Ez csak tovább erősített, a hitemben, hogy a játék nagyon komoly dolog.

A hitvallásom, hogy a játék olyan a léleknek, mint C-vitamin a testnek. Nem csodaszer, de hiánya elsorvaszt.

Ez volt első játékos honlapom mottója, amit követett a www.kukackonrad.eu, jelenleg újratöltés alatt. Itt saját fejlesztésű, főleg oktató és készségfejlesztő játékokkal jelentkeztem.

Egy hosszabb hallgatást követően, most leginkább azok a játékok érdekelnek, amelyek az érzelmi intelligenciát fejlesztik és nem csak gyerekeknek.

#motiváció #felelősségvállalás

Kapcsolódó bejegyzések:
Posts Are Coming Soon
Kövess minket!
  • w-facebook
  • Twitter Clean

© 2014. Fejlesztemagyerekem.hu