Kapocs 3. Várat a macskának – avagy a rettegett nyári szünet


Forrás: https://hu.pinterest.com/pin/452119250072088994/

A gyerekek alig várják, a szülők meg már hónapokkal ezelőtt elkezdik szervezni. Nyári szünet: hol legyen a gyerek két és fél hónapig? Mert ugye nem mindenki tud leakasztani egy nagymamát ilyen célokra.

Az óvodai nyári szüneteket egyszerű volt megoldani, mivel volt ügyeletes óvoda, ahová vihettem a gyereket, így elég volt két hét szabadsággal számolni. Az iskola viszont már más tészta volt! A nagyszülők vállalták két gyermekemet maximum három hétre, férjemmel megoldottunk két hetet, szabadsággal, már csak a maradék másfél hónapra kellett kitalálnom valamit.

Ígértek izgalmas nyári táborokat, egy hétre fél fizetésért, egy gyereknek. Volt választási lehetőség, csak nem a mi pénztárcánkra szabva. Szerencsés voltam, hogy a gyermekeim akkor voltak kisiskolások, amikor még javában működtek az Önkormányzatok által finanszírozott nyári táborok. Tartalmas programot kaptak a gyerekek, és nem is kerültek sokba. Két évig tudtam élvezni az előnyét, utána megszüntették.

A következő év izgalmas volt. Nekem is, nemcsak a gyerekeknek. Egy hónapos utánajárás és ajánlatok után találtam egy tábort, ahol fogadták a „nem átlagos” gyermekemet. Előre szóltam a nevelőknek, hogy nevelési tanácsadó szökevény, diszgrafia, figyelemzavar, egyéb túlmozgás jöhet szóba nála, ne legyen később probléma belőle. Én szóltam!

Vagy a pedagógusok idegrendszere volt a nyári szünet közepére jobban megviselt állapotban, vagy túl sok volt a gyerek, de minden nap volt valami panasz a fiamra: verekszik, vízzel locsolja a társait, kinyitja a kerti csapot, és nem zárja el, nem fogad szót, elásta a kismacskát!

Ez utóbbi kijelentésnél nagyot néztem! A nevelő felháborodottan közölte, majdnem pszichopatának bélyegezve a gyereket (tíz éves), hogy homokozott néhány társával, és a táborban lévő néhány kismacska közül az egyiket elásta. Közölte mit akar, de az én véleményemre már nem volt kíváncsi. Igazából nem is volt véleményem, annyira hihetetlennek tartottam a történetét.

Otthon aztán kiderült a valóság.

A fiam homokozott, egy barátjával várat építettek, alagúttal, várárokkal, mindennel, ami egy várhoz ugye kell. A macskának építették a várat, és ugye azt ki kell próbálni. Megnézte, hogy át tud-e menni az alagúton. És a nevelő pont abban a pillanatban nézett oda, amikor a macska félig volt az alagútban. Ezzel nem tudtam mit kezdeni. A gyerek nézőpontjából semmi rossz dolog nem történt. De a fiam valahogy mindig vonzotta a veszélyes helyzeteket. Gyorsan őszültek mellette a tanárok. Elmentek kirándulni egy lovardába, neki meg kellett fogni a villanypásztort, neki ki kellett próbálni, hogy milyen a fogása. A nevelők addig bírták, amíg labdával be nem tört egy ablakot. Akkor azt mondták, hogy örülnének neki, ha a következő napokat inkább otthon töltené.

Ennyire élénkek egyébként az egészséges gyerekek is lehetnek. Én már ránézésre megmondom, a szeméből és a kezéből. Néhány pillantás a gyermek arcára, és meg lehet állapítani, hogy mekkora a mozgásigénye. Ha a túlmozgékony srácot bezárjuk a szobába, az ugyanolyan probléma, mintha az otthonülőt kizavarjuk a kertbe. Ideges, frusztrált lesz mind a kettő. Nem lesz sikerélménye, és ha nem lesz, akkor az elsőnek a tanulmányi eredményén látszik meg. Meg az ellenőrző utolsó lapjain. A mozgásigény sporttal jól kezelhető. De hogy milyen sport, ahhoz szükség van a gyerek többi testrészére is: kezére, lábára, fülére. Megfigyeltétek már, hogy a focistáknak egy csapaton belül nagyon hasonló a fülük?

Olyan jó lett volna akkor tudni azt, amit most tudok, mert akkor teljesen máshogy állok a gyerekeimhez. Sokkal békésebb lett volna az élet mindannyiunknak.

Bodnár Gyöngyi Vendégszerzőnkről itt olvashatsz A szerző blogja: arcolvasas.blog.hu

#autizmus

Kapcsolódó bejegyzések:
Posts Are Coming Soon
Kövess minket!