Az őrület határán


Kapocs sorozatunkban egy autista fiú édesanyja osztja meg gyermeknevelési tapasztalatait, érzéseit.

Amikor megkaptam a diagnózist, hogy a fiam autista, magamba zuhantam. Ezt most eszik vagy isszák, mivel jár, mit kell tennem? Annyi kérdés merült fel bennem, hogy teljesen betemettek. Még most is vannak olyanok, akik nem tudják, mi ez, azt hiszik betegség, amit ki kell kezelni, gyógyszert szedni, és akkor „normális” lesz. De tíz évvel ezelőtt nem ez volt a helyzet, vidéken meg pláne. Egy majdnem 120 ezer fős megyeszékhelyen egy iskola volt, ahol tudtak vele mit kezdeni.

Mindenki azzal nyugtatott, hogy örüljek neki, mert minden autista egy kis zseni. Mindegyiknek van egy terület, amiben kiemelkedő teljesítményt tud nyújtani. Igen. De ők, amíg a tanácsot adták, talán ha tíz percet, negyedórát beszéltek velem, a gyerekkel nem is találkoztak. Nekem kellett a mindennapokkal megküzdeni, többnyire egyedül.

A fiamnak – és általában az autistáknak – tényleg van egy témája, ami nagyon érdekli, amivel állandóan foglalkozna, és az lenne az ő szemszögéből az ideális, ha csak e téma körül forogna a világ.

Az iskola igazgatója is igyekezett megnyugtatni. Került már ki a kezei közül olyan autista, aki a közlekedésben nyújtott kiemelkedő teljesítményt, egy másik több nyelvet is megtanult, mert az érdekelte. Többeknek sikerült a „mániájukból” előnyt kovácsolni, szakmát szereztek és most dolgoznak.

Az olyan feladatokkal már kezdtem sikeresen megbirkózni, mint: ha kell neki valami, akkor azt elveszi. Mert arra szüksége van, és meg sem fordul a fejében, hogy az talán a másé, és neki is kell. Új ruhát megvenni és ráadni, felér egy rémálommal, az átvitt értelmet félreértelmezi, és csak a vita és veszekedés van belőle.

Szívesen tanultam volna vele nyelveket, de nekem a repülőgépek és a vonatok jutottak. Amíg csak együtt kellett vele néznem a tévében a szerelős műsorokat, addig még bírtam idegekkel, cérnával, madzagokkal.

Később már annyira elmerült a témában, hogy kérdezett, és a kérdésére választ is várt – én pedig egy szót sem értettem a kérdésből sem. Egyedülálló anyaként élvezet volt, hogy nem tudok a fiammal szót érteni. Az ismeretségi körömben sem volt senki, akinek a segítségére számíthattam volna. Maradtak a tévében az ismeretterjesztő filmek. Én meg azt hallgattam napról napra, hogy mit látott, nézett, melyik repülőgépnek milyen alkatrésze sérült meg, miért zuhant le, és ezt hogyan lehetett volna elkerülni stb. Ha megunta a repülőket, akkor jöttek a vonatok, majd a buszok. Én meg kezdtem azt érezni, hogy egy földönkívülivel élek együtt.

A mánia most is megvan. Csak most már a barátaival osztja meg a tapasztalatait. Megmutattam neki, hogyan kell blogot írni, így megtalálta a hasonló érdeklődésű embereket. Mert úgy tudom, szerelő jogosítvány nélkül nem lehet. Így ha nem is választhatta szenvedélyét szakmának, de egy kicsit közelebb kerülhetett az álmaihoz. Az arcolvasás segítségével minden gyerekről meg tudom mondani, melyik az a szakterület vagy szakma, ahol ki tud teljesedni, ami nemcsak érdekli, de hosszú távon is érdekelni fogja és később a szenvedélyévé válhat. Az arcolvasas.blog.hu oldalamon van néhány cikk a témában, és ha éreznek elég bátorságot magukban, akár elemzés is kérhető.

Bodnár Gyöngyi

A kép forrása: https://hu.pinterest.com/pin/468937379929401184/

#autizmus

Kapcsolódó bejegyzések: