Szabó Ágnes, népi ének tanár, népdalénekes

 

„A bennünk továbbrezgő dallamok és foszlányaik olyat vallanak felőlünk, amit semmi lélekelemzés nem hoz felszínre. Bevilágítanak a lélek rejtett zugaiba, ahova másképp nem férkőzhetünk.” (Kodály Zoltán)

 

Ki vagyok? Mi vagyok?

Leginkább énektanár, aki népdalokat tanít. Énekes, aki népdalokat énekel. Édesanya, aki sokat énekel a családjával.

Én csinálom a legegyszerűbb, legnagyszerűbb dolgot a világon.

Énekelek – tanítok – együtt énekelek másokkal.

 

Mi történik, ha énekelünk?

Szórakozunk, kidalolunk, kifordulunk, befordulunk – dolgozik a lélek – még ha nem is direkt módon. De még úgy is: szerelmes szövegeink száma szinte végtelen. Anyanyelven – vagyis érthető, befogadható, hallható módon. Hangulatok, indulatok, derű és ború széles skálája a dallamokban, témák és játékok kicsiknek és nagyoknak is – és mindez úgy, hogy magam teszem. Magam tudom. Magamnak és - ha akarom, másoknak, másokkal is.

 

Mi minden vezetett idáig? Tulajdonképpen ez is egyszerű – sosem vívódtam sokat azon, mivé legyek. Erre terelődtem – akkor és ott voltam és vagyok, hogy jelenleg ezt tudom és szeretem csinálni. Szabó Ágnesnek hívnak, Székesfehérváron nőttem, nevelődtem. A családban sokakat érintett ideig-óráig a muzsikálás, éneklés szele, ki megmaradt benne, ki pedig a zenehallgatók táborába állt. Ének-zene tagozatos iskolába, gimnáziumba jártam, a kóruséneklés örömeit hosszú évekig élveztem.  A fehérvári zeneiskolával való kapcsolatom régről fakad és tartósnak bizonyul: itt lettem népi ének szakos növendék. Itt tanítok ma is: népi ének szakos növendékeket. Egyetemista éveim a hátteret kutatták: néprajz szakon végeztem, majd megtámogattam elméleti ismereteimet, és ének-zene – népzene szakon szereztem diplomát.

 

Férjemmel három gyereket nevelünk, illetve nevelődünk mi magunk általuk. Nehéz ennél színesebb és tanulságosabb terepet találni a népdalok, illetve egyáltalán az éneklés komplex tulajdonságainak, alkalmazhatóságának megélésére. Sok apró emlék él bennem – amikor az énekszó segítette a megértést, a továbblendülést, a megoldást. Dúdoltam, amikor világra jöttek, amikor altatom őket, ha baj éri őket és nagyon sokszor, amikor játszunk, együtt vagyunk. Csak úgy, jókedvünkben énekelünk. Nem azért, mert így helyes vagy így olvastam valahol. Azért, mert tapasztalom, tapasztaljuk, hogy jót tesz nekik. Így élünk.

Ezt az utat is lehet választani. Kipróbált, régóta járt ösvény ez. Éltek vele – bár nem beszéltek, főleg nem írtak róla – a paraszti kultúrában a mi eleink. Persze mi másképp tudjuk, másképp mondjuk, másképp daloljuk. De a lényeg ugyanaz: az éneklés természetes megnyilvánulása lehet az életünknek.

Aki szeretné, jöhet velünk – sokakkal, de mégis a maga ízlése szerint – ezen az úton. Énekelni mindenki tud (!). A megvalósításba, a játékba szívesen beszállok. Csak jó lehet a vége! Miben segíthetek?

agi2.jpg
agi2.jpg

agi1.jpg
agi1.jpg

agi2.jpg
agi2.jpg

1/2